"Itt aztán vannak pontyok!"

Hajnali fényben dereng a Holt-Tisza, a napkelte már a stégen talál. Ködpamacsok tekerednek az ég felé, párafoltok lapulnak a nádas tövében. Szél sem moccan, csend van és nyugalom.
Törpeharcsát, süllőt fixírozó horgaim bevetve, fél szemmel botjaimat figyelem, miközben lassan megelevenedik a táj. Balinok törik meg a csendet és a víztükör simaságát, e ragadozó halak támadása nyomán ijedt küszök és apró keszegek szaltóznak a levegőbe. Termetes kecskebéka fröcsög elő stég alatti rejtekéből, s egy hínárkupacról kihívóan felém pislog. Mögöttem szárcsacsalád motoszkál a nádban.

A kapások is megszaporodnak: megakasztok egy tucat törpeharcsát, majd egy testes süllő is horgomra akad.
Kisvártatva közelgő csónak vonja magára figyelmemet. Három ember evickél errefelé, ketten 40-45 körüliek lehetnek, egyikük szalmakalapban, ő lapátol. Velük van egy fiatal is. Halknak semmiképp sem mondható beszélgetésükből világosan kiderül, hogy pontyozni szeretnének.

- Majd meglátjátok! - hajtogatja lelkesen, ehhez mért hangerővel az ifjú. - Itt aztán vannak pontyok! Ez egy igazi pontyos víz!

Tőlem jobbra, egy nádöbölhöz eveznek, és csobbanva ledöfik a rögzítőkarókat. Szegény pontyok! Ekkora locsi-pocsitól a helyükben én is világgá mennék.

A fiatal és a szalmakalapos kukoricát szór a nádhoz, és úszóra szerel. Társuk önetetős szerelékét a holtág közepébe vágja. Vitába kezdenek, hogy eldöntsék, kintebb vagy bentebb harap jobban a ponty. Az eredmény tíz perc múlva is döntetlen, így feladják. Ám a fiatal újabb témát talál: szerinte a kalapos nem dob elég közel a nádhoz. Véleményével egyetértek, s úgy tűnik, az érintett is, mert kirángatja horgait. Újra dob - és jókora úszója máris egy nádlevélen fityeg. Nekiáll cibálgatni, amivel el is éri, hogy a nádszálak a vizet csapdossák. A fiatal bosszúsan nézi, és rövid idő alatt bemérgesedik; kikapja társa kezéből a botot, feszesre húzza a zsinórt, és jókorát ránt rajta. A zsinór elszakad, ám a kalapos cseppet sem elégedet az eredménnyel. Elveszett úszóját, horgát sérelmezi, és - nem éppen finoman - a visszaszerzésüket indítványozza.

Végül is kihúzzák a karókat, és a még mindig nádszálakon himbálódzó úszóhoz lapátolnak. A szalmakalapos örömmel ragadja magához tulajdonát.

Visszacihelődnek és ismét elhelyezkednek. A kalapos nem szereli vissza a leszakadt úszót, inkább a kisebb botjával keszegezni kezd.

Haltartómban közben megszaporodott a zsákmány, s mivel meg kéne pucolnom, összepakolok. A parton csak egy ugrás innen a faház.

Dél felé érek vissza a stégre. A helyzet nem sokat változott. Talán csak annyit, hogy a három fickó elcsendesedett. Némán ülnek a rekkenő melegben, körülöttük mozdulatlan a víztükör. Hatalmas haltartójuk üresen kunkorodik a csónakban, a hőn óhajtott pontyok ezek szerint még nem szánták meg őket.
S ekkor - innen is jól látni! - a szalmakalapos keszegező úszója a víz alá startol. Lendületes bevágás! Még szerencse, hogy a zsinór laza volt. A tenyérnyi halacska így is kirepül a vízből, és nekicsapódik a fiatalnak, aki megpillantván a zsákmányt feltűnően lelkesedni kezd.

- Na ugye! Megmondtam! - himbálja a halat, mely farokúszóval együtt talán eléri a 20 centit is. - Most láthatjátok! Mondtam ugye, hogy van itt ponty!
A szalmakalapos helyeslően bólogat, és makog valamit a mérettel kapcsolatos problémákról, de azért a haltartó felé nyúl. A fiatal csak legyint egy nagyot. Mozdulata mintha csak a halnak szólna - az csap egy erélyeset a farkával, és megszabadul a horogtól. A csónakdeszkára, majd onnan a vízbe hull.

- Meglépett a ponty! - rikolt zaklatottan az ifjú, és a kalapos esetlenül kap a hal után. Sikerül is a kukoricás dobozt a vízbe borítania.
Harmadik társuk, aki eddig flegmatikusan szemlélte az eseményeket, most sóhajt egy nagyot és megszólal. Vigasztaló szavakat mondd.

- Ne búsuljatok! Úgyis csak egy ártatlan kárászocska volt...

Megjelent a Magyar Horgász 1994/2. számában.   

◄ Vissza