A Nap karácsonya

Sűrű, nagy pelyhekben hullt a hó. A vaskos felhőtakaró szétterült az égen, és hosszú hetekre tompa szürkeségbe borította a tájat. E szürkeség persze csak a röpke nappalok idején látszott, az éj homálya – talán súlyosan, talán jótékonyan – elfedett mindent.

Az üvegházhatás okozta felmelegedéssel dacolva, kitartóan eset a hó. A hosszúra nyúlt fagyos éjszakák alatt feltámadt a dermesztő szél, éles szegélyű alakzatokat metszett a feltorlódott és eljegesedett hókupacokra, és betemette a kis grönlandi kutatóállomás ablakait.

Az bázison ez idő tájt hárman tartózkodtak, távol a világ zajától, átadva magukat a kietlen vidék zordon hangulatának.

Regina, a geológus, a röpke nappalok idején órákra eltűnt motoros szánján a környéken, aggodalmat keltve a másik kettőben, hiszen a szürkeség és a hóesés jelentősen megnehezítette a tájékozódást, és minduntalan az eltévedés rémével fenyegetett. De a GPS rendben működött, és Regina a nap nagy részét elődje műszereinek ellenőrzésével és begyűjtött adatainak tanulmányozásával töltötte.

Thomas mérnöki mivoltában az állomás technikai rendszereinek működéséért felelt, és ráérő idejében kisebb újítások kiötlésével és megvalósításával ütötte el az időt.

Harmadik társuk, Robert, légkörfizikusi minőségben érkezett az állomásra; a munkájához szükséges mérőműszerek ideszállítása azonban még váratott magára. Mint gyakran mondogatta: valahol elakadtak a bürokrácia útvesztőjében. Így hát, tennivalója nem lévén, Robert többnyire az internetet böngészte, és lelkesen szidta az égieket, ha az időjárás akadályozta a műholdas jelek zavartalan vételét.

Társainak mindinkább úgy tűnt, Robert talán bánja már, hogy megpályázta ezt a projektet, hisz egyfolytában a Napról papolt. A Nap… e ragyogó égitest éltető fénye azonban hetek óta nem sok jelt adott magáról.

Homály, szürkeség, hó... no meg dermesztő, hosszú éjszakák…

December második felében jártak már, s az idő nem javult, inkább zordabbra fordult. A szél viharossá fokozódott és állandósult; szakadatlanul süvöltött, kemény jéglabdákat zúdítva az ablakokra. Komoly veszélynek tette volna ki magát az az elszánt lélek, aki ilyenkor arra vetemedik, hogy eltávolodjon a bázistól.

Csendes motoszkálással töltötték hát az időt az állomás biztonságot adó melegében, várva az időjárás jobbra fordulását, no meg kollégáik január eleji érkezését – az igazi munka kezdetét.

A rájuk telepedett álmos, tűnődő hangulatot Robert időről időre felhangzó túlfűtött szóáradata sem tudta megtörni, midőn hasztalan próbált lelkesedést, no meg érdeklődést csepegtetni társaiba a fizika szépségei iránt. Kevés sikerrel járt. Pedig legfőképp a Napról, a napkitörésekről szónokolt. A Nap ugyanis aktivitásának csúcsára ért...

Thomast nem érdekelték központi csillagunk életének periódusai, sokkal inkább saját ötletei, Regina pedig, ha a Napról esett szó, tengerparti sütkérezésekről kezdett ábrándozni… és elszomorodott, midőn ráébredt, hogy erre bizony még sokáig nem lesz esélye…

- Mindjárt karácsony – sóhajtottak fel egyik reggelen a naptárra pillantva, s ettől bizony bent is borongós hangulat kerekedett. Nem épp a világtól elzártan, egy isten háta mögötti helyen rostokolva a legüdvözítőbb eltölteni a karácsonyi ünnepeket. S az idén be kell érniük szeretteik interneten küldött videoüzeneteivel, vagy legfeljebb csetelhetnek.

Bosszúságukra még a webkamera is bemondta az unalmast.

- Legalább kiderülne az ég – sóhajtott fel Robert, mély átéléssel, mintha ez lett volna legfőbb gondjuk. És kétség sem fért hozzá, hogy ismét a Napra gondol.

* * *

December 24-e ugyanolyan zord idővel köszöntött rájuk, mint amit már megszokhattak az eltelt hetek alatt. A déltájban előderengő csekély világosság sem ígért sokat. Robert ennek ellenére kimerészkedett, hogy legalább egy-két ablakról levakarja az odajegesedett havat, aztán dideregve melengette tagjait a fűtőtest mellé kuporodva.

Regina talált a raktárban egy 30 cm körüli kis műfenyőt némi dekorációval, meg néhány műgyertyát, melynek a lángja is műanyagból volt. Gyorsan leporolta a kis fát, és felállította a nagy közös helyiség asztalának közepén, ám ez kevésnek bizonyult az ünnepi hangulat megteremtéséhez.

– Legalább lenne egy rendes karácsonyfánk, igazi égőkkel! – sóhajtott lemondóan. – Sok-sok színes égő kellene! Ragyogó kis fények! Otthon bezzeg pompába öltöztek az utcák...

Mindhárman gondolataikba merülven hallgattak egy darabig. Aztán Thomas visszafordult a webkamerához, amit napok óta hasztalan próbált megjavítani, de most valahonnan (vagy valamiből?) kerített egy pót-alkatrészt, azt próbálgatta beszerelni. Ez legalább nyújtott egy kis reményt.

Robert ismét az internetet nyüstölte, s időről időre ellenőrizte a kinti időjárásról hírt adó műszert.

– Gyengül a szél – jegyezte meg halkan. Bizakodón.

* * *

Öt óra tájban, e-mailek olvasgatása és irogatása után épp az ünnepinek kikiáltott vacsorához készülődtek, mikor az ablakon leskelődő Robert lelkesen felkiáltott.

– Kiderült az ég!

S valóban, most eszméltek rá, hogy nem hallják a már a szél megszokott mordon üvöltését sem. Robert magára kapta vastag dzsekijét, sapkáját, és a többiek furcsálló tekintetétől követve, kicsörtetett a szabadba.

Azt hitték, néhány perc múlva majd visszatér, hisz közben megterítettek, a fizikus azonban nem jelentkezett. Nem volt mit tenni, aggodalmaktól kísérve ők is beöltöztek, és véve nagyteljesítményű kézi reflektoraikat, a keresésére indultak.

Nem messze a bázistól, egy jókora hóbucka mellett találtak rá. Mozdulatlanul állt, és felfelé nézett. Ahogy rávilágítottak az éles fénnyel, feléjük fordult, és üdvözült tekintettel utasította őket:

– Oltsátok már el azokat a lámpákat!

Engedelmeskedtek, de kérdőn, csodálkozva bámultak rá. Robert azonban elfordult tőlük, és ismét az égre szegezte tekintetét.

Ekkor megpillantották.

Odafönt igéző zöldes-kékes sávban táncolt a különös szépségű sarki fény!

A sáv vonaglott; szélesedett, keskenyedett, mintha titokzatos égi harmóniák diktálnák néki a ritmust. Most értették csak meg Robert kitartó Nap-mániáját és a napkitörések keltette izgalmát!

Ott álltak, és a fény nagyon tisztán látszott. A táncoló égi függöny, mintha csak nekik akarna karácsonyi műsort produkálni, hirtelen kiszélesedett, s átnyúlt az egész látóhatáron. Színek villantak föl benne, majd elenyésztek, átadva helyüket új, meghatározhatatlan színeknek. Semmilyen karácsonyfaégő vagy kivilágított város nem vehette volna fel vele a versenyt!

Ott álltak a karácsonyi ég alatt, lenyűgözve, órákon át, míg csak vaskos ruháik ellenére is vacogni nem kezdtek. Akkor felocsúdtak, és visszasiettek a bázisra, ahol várta őket a vacsora, no és a megjavított, bekapcsolt webkamera túloldalán türelmetlenkedő családtagok.

Megjelent a KLÁRIS folyóirat 2010/6. számában

◄ Vissza