Katarzis-Galaxis
► CÍMLAP  ► Irodalom  ► Galéria  ► Szerzőről  ► Beszélgetések  ► Szponzoroknak  ► Elérhetőség 

fler

.

bolygó     

Vándorút az ismeretlenbe - Quasar Berta könyvéről


Elemzés

Vándorút az ismeretlenbe
Quasar Berta "Az Elátkozott Vándor Útinaplója" című kisregényéről

A Vándor... hm, nagy fába vágtam a fejszém, mikor arra adtam a fejem, hogy Quasar Berta könyvéhez ismertetőt vagy inkább elemzés-félét írjak.

Már közvetlenül a könyv kézbevételének pillanatában magához vonzza a borító a "vájt szeműek" tekintetét. Mi tagadás, sajátos hangulata van. A domináns sárgás-barás alaptómus, mely az elülső és hátulsó borítólapnak is sajátja, hangulatában "ősz"-t sejtet. Csakhogy nincsenek fák, színes és lehulló lombmaradványok - természetbeli vonások, amely sejtésünket egyértelműen megerősíthetné. Átvitt értelmű őszre kell tehát gondolnunk - vagyis valaminek a régivé válására, vége felé közeledésére - a Vándor regény ismeretében a főhős régi életének elavulttá válására.

A kisregény végig tartja magát a napló jelleghez, de az is bizonyos, hogy nem szokványos naplóbejegyzések egymásutánjáról van szó. Vándor egyes szám első személyben tárja közlendőit olvasói elé - már a legelső fejezetből kiderül, hogy voltaképp a legelső perctől fogva nem magának írja, hanem egyértelműen másoknak, leendő olvasóinak: a "földhözragadtak díszes gyülekezetének" szánja mondandóját. Nem öncélú, magamutogató monológokról van tehát szó.

Az egész mű voltaképp egy útkeresésnek tűnik: mintha a főhős térbeli vándorútja során próbálna eljutni saját igazi belső útjához, saját önvalójához. Ám ez a kép csalóka - többszöri olvasás után ez egyértelművé válik - , aminek jelei fellehetők voltaképp a kezdetektől fogva (legfeljebb az olvasó eleinte nem tudja, mire is kellene felfigyelnie).

A belső útkeresésről az ember nem nyilatkozik kezdetektől fogva magabiztosan, sőt némiképp fellengzős szóhasználattal - sokkal inkább bizonytalanságokkal teleszőtt vívódásokra számíthatnánk. Vándorunk esetében ilyesmit viszont a műben nem találunk.

Árulkodó az is, hogy MÁSOK számára íródik a napló, és valóban nem csupán egy belső monológ jelenik meg a könyvben. A főhős megszólít, a hangsúly a TI-re helyezi, szembeállítva ezzel saját cselekedeteit, véleményét. A megszólítottak a "földhözragadtak díszes gyülekezete", a "síkvidéki síkagyúak", de mélyebb értelemben voltaképp maga az olvasó, akit csipkelődő, gunyoros, sőt visszafogottan irritáló hangnemben szólít meg, mintegy párbeszédre hív - még ha az olvasónak nincs is módja ténylegesen válaszolni.

Elgondolkodtató vándorunk stílusa is - kekeckedő, ugyanakkor mégis megtartja azt a határt, amelyen túl már sértően bántó volna. Provokál, de nem ártó szándékkal teszi. Nagyon is jól kimunkált, határozott stílusról van szó - arról a stílusról, amely csipkelődés, jól irányzott beszólások révén képes kimozdítani a "punnyadó földhözragadtakat" a szellemi tétlenség állapotából (vagy legalábbis ilyen irányú érdeklődésünket felébreszteni). A felkeltett figyelem révén pedig biztosítva van a napló továbbolvasása, vele az olvasó szellemi vándorútja is.

Az úti beszámoló kezdetben mintha határozatlanságot sugallna. Ugyanakkor rámutat, hogy nagyon is tudatában van a helyzetnek: "Íme: az idő", "Íme: a tér" A tájak kezdetben nedves, párás környezetet mutatnak, cuppogás, plocsogás... Az út mintha csak próbálkozások sora lenne, mintha hősünk nem tudná, hová is akar valójában menni - ahogy ez egy valódi útkeresésnél lenni szokott (bár történik rá utalás, hogy az ösvény "kecsesen lába alá kanyarodik").

Aztán az események mind határozottabb és körvonalazottabb formát öltenek, a jellegzetes szó-asszociációk és a rokon értelmű szavakkal történő játszadozások egyre inkább átszíneződnek filozofikus tartalommal - mindinkább olyan érzése támad az embernek, mintha a jelenetek csak a különböző összefüggésekre való ráébresztés, filozofikus "bölcsességek" kinyilvánításának díszletei volnának.

Többszöri olvasásra kiviláglik, hogy helyszínek megválasztása is nagyon tudatos.

A kezdeti, tétovának tűnő, mérsékelt égövi (!) bolyongások után a 23. fejezetben Vándor kinyilatkoztatja: "Ó, elég! Inkább a trópusok!" "Forró égövi birodalmak üzennek vágyaimnak".
Szimbolikus szférában itt a szenvedély, tágabb értelemben az alkotóerő felélesztésének igénye érhető tetten - a szenvedélyt választja, szembeállítva az átlagos, hétköznapi tevékenységekkel és viszonyulásokkal. A féktelen nekiiramodás azonban nem épp kockázatmentes: Vándorunk rövid időn belül egy gödörben találja magát. Kontroll nélkül átengedni magunkat a szenvedélynek, komoly veszélyt jelenthet saját magunkra nézve! Az eltévelyedés felismerése: "borzasztó valószerűnek tűnik; s bár az érzékek nem csalatkoznak, de értelmem, megvizsgálva minden részletet, világossá teszi előttem , hogy... tévedtem."
Felismeri tehát a tévedését, beismeri, így képes pillanatok alatt kikecmeregni a gödörből, és továbbmenni a "jó" szenvedély és az értelem kritikai kontrolljának irányítása alatt.

Ám túl hosszú ideig hajszolni a szenvedélyt, azaz törtetni a trópuson, a forró égövi tájon, enyhülés keresése nélkül, végül is nem a beteljesedéshez, hanem csak a kiüresedéshez, kiégéshez vezet - Vándor is a sivatagban találja magát. És hiába már a "domborművek" (a buckák), ez már nem termékeny táj, hanem éppoly kietlen, mint a síkvidék, amit minden áron el akart hagyni. Vándor is lelassul, biztatnia kell magát, hogy továbbmenjen: "Vágjunk neki, az irgalmát!"

Önbiztatása sikeres. Egy vulkáni kép következik, a trópusi hegycsúcs. A szenvedély igazi magaslata a technikát felvonultató jelenet: a helikopter metaforájában a (műszaki, a balféltekés gondolkodás) józanész jelenléte biztonsággal járhatóvá teszi a veszélyes területeket is. A lávát köpködő vulkán a szenvedély kitörő hullámait jelképezi, melyet nem meglovagolva, hanem azon felülemelkedve lehet eljutni a (szublimált) élvezetekig.

Aztán a mélységek felé vezet az út: és Vándor kincseket talál. A labirintus-jelenet a fölöslegesnek ítélt konvenciók elvetésének színtere: "járt (turista)utat járatlanért el ne hagyj!" főhősünk dinamikusan szembeszáll e nézettel.

Vízhez kötődő jelentek következnek. A tenger: nyugalmas alászállás, elgondolkodás az élet keletkezésén (a víz az élet bölcsője, a DNS, stb.). Az elmélyült gondolatmenetet azonban megzavarja a tengeri vihar. A természet még meglévő egyensúlyát fenyegető veszélyre történik utalás: "olajfolt terjeng odafönn: jön a holnap". Fel kell emelkedni a mélyből (felrázódni a szemlélődésből), megismerni a még meglévő természeti csodákat, az édeni szigeteket.

A 36. fejezetben feltűnik a "kozmikus magaslatok" ígérete: "feszegetem bölcs kérdések zárjait". "Nincs időm eltékozolni a jelent" Mikro-meteorok jelennek meg az égen (a későbbi történések előjele!): "a holnapot látom az éj sötétjéből közeledni". Látnokság - az ateista szemlélet ellenére.

Kellő barangolás után főhősünk úgy tesz , mintha elfáradna, kezdene ráunni a (látszólag) céltalan bolyongásra - valójában a megszólítottak, az olvasók véleményét mondja ki magára vonatkoztatva. Megelőzve vele minket. Ezt követően érkezik el az "ismeretlen város"-ba, hol "a napszítta poros utak semmivé foszlanak", azaz utalás történik arra, hogy a vándorút a véget fog érni e helyen. Ezt csak megerősíti a főhős azon kijelentése is, hogy "megérkezem". E különös helyen, miként a rádió hirdeti, egy aszteroida becsapódása várható, amitől megrémülve a nép elmenekül. Vándornak esze ágában sincs - jó murinak gondolja. És épp karácsony éjjelén - mint az egy megjegyzésből kiderül. Vándor nem hívő, tehát itt a karácsonynak sokkal inkább az ünnep jellege emelkedik ki - burkolt kép utal az ajándékozásra. Ami történni fog, az voltaképp ajándék.

Az ajándék mibenléte azonban csak utólag válik érthetővé, egyelőre csak az eljövendő katasztrófa hangulata sejlik fel. És az olvasó elmerenghet Vándor felelőtlen hozzáállásán.

De, mint kiderül, a látszat csal - és Vándorunk mintha ezt nagyon is jól tudta volna előre! A rombolás és megújulás archaikus, szimbolikus képei jelennek meg, mely érdekes módon ötvöződnek modern motívumokkal. A főhős élményei hatására lelkesen csatlakozik egy ismeretlen, közelebbről az író által sem megnevezett társasághoz, és könnyed egyszerűséggel odébbáll...

A Vándor-figura nagysága számomra abban a jelenetben bontakozott ki igazán, ahol az égbetörő csúcs megmászására vállalkozott. Ahogy olvasható, nem kerül neki túlzott erőfeszítésbe; a valódi óriáscsúcsokkal szemben itt se faggyal, se oxigénhiánnyal nem kellett megküszködnie - na de itt szellemi hegymászásról van szó! Az olvasónak végig olyan érzése van a jelenet olvasása során és az után is, hogy Vándor a szellemi magaslatokon is éppoly könnyedén sétafikál fel s alá, ahogy mi, hétköznapi halandók a város utcáin sétálgatunk. S hogy eddig nem mászott fel ilyen magasba, annak oka nem az, hogy képességeit vagy lehetőségeit meghaladta volna, hanem mert kedve úgy tartotta. És itt nem az úri szeszélyről van szó, hiszen, ne feledjük, hogy a napló MÁSOK számára íródott, ha tehát a többieket akarja magával ragadni, akkor azon a színtéren kell kezdenie, ahol ezek a többiek bolyonganak.

Ami megkapó: Vándor megmássza a csúcsot, körülnéz, elmereng, de nem marad ott! Nem marad a magaslatokon, nem elérhetetlen szellemi csúcsokról küldi híradásait a továbbiakban, hanem önként, saját elhatározásából alászáll onnan, mintegy csupán megvillantva az olvasó előtt a csodálatos csúcs lehetőségét, hogy felébressze a vágyakozást. Ugyanakkor nem kezd hosszas ömlengésbe a csúcson található csodákról, leereszkedik és a földhözragadtak színterén folytatja úti beszámolóját. Szálljunk le a magas lóról! - jut eszembe a mondás. És milyen jó, ha ezt valaki önként teszi! Vándor cselekedete sokak számára nagyon is követendő példa lehetne!

Vándor céljai azonban ennél magasztosabbak. Tudva, hogy a közemberek sokkal szívesebben követik olyasvalaki rejtett úrmutatásait, akit maguk közül valónak éreznek, mintsem olyanét, aki a magas lóról szónokol, a mindent tudó guru képében tetszelegve, a figura megmarad az eredeti stílusnál.

Érdemes főhősünk viselkedését és stílusát külön is megvizsgálni néhány szó erejéig.

Eleinte a polgárpukkasztásba hajló, konvenciókat felrúgó megnyilvánulások a szembetűnők. Elköt egy csónakot, a réten leborogatja a kazlakat, a városban belehemperedik a szökőkútba a járókelők cukkolása közepette. Majd betér saját (!) cégéhez, ahol provokatív hangvételű e-maileket és faxokat küldözget szét, alkalmazottait egy könnyed fordulattal elküldi ("ideje elhúzni a csíkot"). A következő jelenetben a piacon beleavatkozik a kofák trécselésébe, segít elmélyíteni a vitákat.

A 13. fejezetben valódi, de szimbolikusan is értelmezhető ébredés következik be: ráébred önmagára. A 14.-ben "az ébredés mindig hideg zuhany" felismerés illusztrálása végett a fa tövében henyélő alakot lefröcsköli hideg vízzel, majd kellő hatás hiányában a folyóba hajítja.

Ezt követően sokkal visszafogottabb. Felfelé tör: "ez az az irány, mely újra és újra beleragyog célkeresztembe". Nincs mód a hebehurgyáskodást folytatni, meg kell mászni a csúcsot. Túl a csúcsokon mintha lehiggadt volna: "a szenvedély már eltávozott vidékeimről". Felvetül a kérdés: hová menjen, mihez kezdjen mindezek után. Mellőzi már a szokásos beszólásait, verbális fricskáit. Majd felbukkan a végkifejlet közeledtére utaló kép: "holnap talán elérkezem a világ végére".

Az események előrehaladtával tehát csökken a beszólások mennyisége, csökken a cinizmus, ritkulnak a jópofáskodó metaforák és kifejezések - mind több bennük az elgondolkodtató, rejtett, de ugyanakkor letisztult tartalom.

Naplóját elhajítja cinikus megjegyzések kíséretében, de beszólása most korántsem megvető, sokkal inkább egy feltüzelő hatású buzdítás - az arra érdemeseket magával hívja.

Vándorútja során voltaképp végig indirekt módon irányít, cukkol, parádézik, játszik, verbálisan "seggberúgja" a szellemi kényelemben lebzselőket, ezáltal ad motivációt saját legbelső valóságunk felderítésére és önmagunk megvalósítására. (Hiszen a főhős voltaképp mi magunk vagyunk.)

Vándorunk pedig továbbmegy, mindig továbbmegy az ismeretlen felé - s mivel én, mint kritikus olvasó, nem érzem magam elég felkészültnek, hogy kövessem is őt e magasztos régiókba, úgy döntöttem, itt most leteszem a tollat.

RIK (F. Richárd)

Rövidebb változata megjelent a Szárnyaló Képzelet című irodalmi lapban


Vissza

 
 
KEDVELT IDÉZETEK:

Az alkotóképesség azt jelenti,
hogy hámba fogjuk a mindenséget,
és kényszerítjük, hogy a
mi szemünkön áramoljon át.
/Peter Koestenbaum/


Célod a Hold legyen.
Ha elhibáznád, akkor is
csillagok között ér véget utad.
/Les Brown/

Mindaz, ami már mögöttünk
és ami még előtünk van,
eltörpül amellett,
ami bennünk van.
/Ralph Waldo Emerson/


A kreatív művész szerepe
törvényeket alkotni,
nem pedig már létezőket betartani.
/Ferruccio Busoni/

Aki új tájakat akarfelfedezni,
át kell vészelnie, hogy előbb
nagyon sokáig nem lát
biztonságos partot.
/André Gide/


Azáltal tanulok,
hogy megyek, ahová mennem kell.
/Theodore Roethke/
 
 
Katarzis-Galaxis 2006-2013.        Minden jog fenntartva!  ©              QUASAR PROJEKT             katarzis-galaxis@freemail.hu